Kálóczy Eszter (1994) festményei olyan belső tájakat ábrázolnak, amelyek az emberi kapcsolatok mélyrétegeit és rejtett viszonyrendszereit tükrözik. Időtlen olajfestményein a tájelemek – barlangok, falakkal körülölelt zugok, végtelenbe nyúló óceánok – ugyanolyan markáns jelenléttel bírnak, mint az őket benépesítő alakok. Ezek a mentális terek, vagy ahogyan a művész fogalmaz: „fiókok”, emlékeket és érzelmeket rejtenek, amelyek cseppfolyóssá válnak, és egymásba csordogálnak.
Kálóczy alkotásainak középpontjában az önmegismerés, a családi dinamikák és az emberi kapcsolatok állnak. Képei olyan örök érvényű érzelmeket jelenítenek meg, mint a bűntudat, a féltékenység vagy a társas magány. Alakjai gyakran kortalanok, androgün vonásaik pedig erősítik ezen érzelmek univerzalitását. Grimaszaik, testtartásuk, egymásnak feszülésük az emberi kapcsolódás és a sebezhetőség kettősségét tükrözik: a másikkal való érintkezés gyakran nehéz és kitartó munkát igényel, mégis csakis ezáltal válik lehetővé a fejlődés és a gyógyulás. Kálóczy univerzumának minden jelenetét átszövi a gondolat, hogy kapcsolataink egymással és önmagunkkal állandó gondozásra szorulnak.
Az alakokat körülvevő téri elemek jelentősen alakítják a festmények narratíváját. Gyakran természeti jelenségekre emlékeztetnek: egy kitörőben lévő konfliktust a vulkáni kráter, az önbecsmérlést egy klausztrofóbiát keltő barlang, az elveszettséget az éjjeli és nappali égbolt összemosódása hozza dinamikába. A víz is visszatérő motívum: társ híján görbe tükröt tart a magányos fürdőző elé, ugyanakkor hullámai az összecsapással fenyegetnek. Óceán formájában magasztos és félelmetes, könnycseppként pedig a szenvedés és az áldozathozatal szimbóluma.
Kálóczy festészete saját élettapasztalataiból táplálkozik – legyen szó gyermekkori emlékekről vagy a jelen dilemmáiról. Kompozícióit intuitív módon emlékek, bevillanások és élénk álmok hatására alkotja meg. Pasztelles színvilága folyamatos metamorfózisban van, precízen kidolgozott formái pedig kevésbé részletezett elemekkel ütköznek, feszültséget teremtve a kompozíciókban. Képi formavilága olyan időtlenséget és álomszerűséget sugall, amely a szürrealista festészettel rokonítható.
Kálóczy álomszerű vízióit a pszichológia és a pszichoanalízis iránti érdeklődése is formálja. Alakjai nem egyszerű individuumok, hanem jungi archetípusokként is értelmezhetők – azaz tértől és időtől független emberi mintázatokat idéznek meg. Belső tájai így nemcsak személyes történeteket és vívódásokat, hanem kollektív érzéseket és történelmen átívelő emberi tapasztalásokat visznek vászonra.
Molnár Veronika
Kálóczy Eszter (1994) és Tranker Kata (1989) közös kiállítása megtörtént és elképzelt helyzeteken, érzelmi és testi narratívákon, ismerős, mégis ismeretlen dimenziókon keresztül vezetnek valahova messzire és mélyre, ahol falakkal körülvett terek, archaikus figurák, emlékfoszlányok, kimerevített arcok, talán életünk egykori szereplői várnak. Egyszerre vagyunk résztvevői és csupán megfigyelői önmagunk jelenidejének és a párhuzamos múltban való létezésünk egymásmellettiségének.