Táncos Anna inkább építész, mint festő, és inkább festő, mint graffitis és inkább graffitis, mint keramikus. Szerintem ez mind ő: legyen az egy falfújás (Tanz) az elhagyatott balatonaligai Kádár-nyaraló egyik omladozó falán, vagy egy autós kirándulás egy Kisboldogasszonyi búcsúra egy bakonymelléki faluban, vagy az, ahogy Eckhart mester, a középkori misztikus könyveit olvassa és közben fest a Déli-pályaudvar feletti utcák egyikében, szecessziós lámpák alatt. Amikor vele beszélgetek az építészetről, kedvenc magyar rappereinkről, vagy a római Garbatella házairól, nem látom a témák közötti a különbségeket.
„Ibolyaszínű volt az ég. És zöldek voltak a csillagok. És zöld volt a Nap is.” olvasható Paul Scheerbart német fikciós író, művészettörténész és vizionárius utópista egyetlen magyarul megjelent regényében. Ez a regény egy utópia: egy különös faj különös társadalmáról és építészetéről szól, vagyis mindazokról sűrítve, amit Scheerbart fő művében az az 1914-es Glassarchitektur (Üvegépítészet) című könyvében megfogalmaz. A 111 pontos építészeti manifesztójában az üveg építészeti használatáról ír, amiben kifejti, hogy az üvegépítészet transzcendentálisan, mentálisan az emberi lét felszabadítója és megújítója. Ugyanebben az évben Bruno Taut, német expresszionista építész, aki Sheerbart üvegvíziójának hatása alá került, megépítette az első Deutche Werkbund kiállításra az Üvegpavilonját, melynek homlokzatán a 111 pontból álltak idézetek. Egy évre rá Sheerbart éhségsztrájkba kezdett a háború kitörése ellen és bele is halt. A mélyen pacifista Taut a háború elől belemenekül a Sheerbarti gondolatokba és két festményekkel és tervrajzokkal teli építészeti utópiát is megalkotott: a Die Stratdktrone-t és az Alpine Architectur-t 1917-19 között. Az üvegvárosokat az Alpokban képzelte el a hegyláncok tetején egy-egy templom és toronyszerű középülettel. Az épületek kupolás, árkádos, geometrikus formái egyszerre organikus természeti jelenségként hatnak, de nem tudnak elszakadni az antik monumentális építészettől és egyfajta polgári orientalizmustól sem.
Anna festményein az ibolyaszínű ég alatt, a zöld nap fényében, a hegyláncok lankáin is épületeket láthatunk. Ezek hol romok, hol városok, hol csak építészeti elemek, amik tűnhetnek antik romoknak, orosz konstruktivista épületeknek vagy Bruno Taut expresszionista vízióinak is (Kristálypalota, Szicília, Homokra épített várak, Melankólia). Engem leginkább egy Taut által tervezett építőjáték darabjaira emlékeztet, amit Dandanah névre kereszteltek és 62 darab különböző színű és formájú üveg építőelemből áll. A készlethez mintakirakásokat is csatoltak, csak mintha Anna nem követte volna ezeket.
Bruno Taut korát meghatározta egy elemi eszképizmus, ami misztikus, transzcendentális tanok felé fordította az emberek figyelmét, mint a teozófia, vagy egyéb keleti vallások európai szerű eklektikus ezoterikus mozgalmai. Anna munkáiban is megfigyelhető az elvágyódás, mint belső és külső, egyszerre szép mediterrán tájak felé és belső misztikus várkastélyba. De ez a misztikum, nem a kora 20. század teozófiája, hanem inkább Szepes Mária pasaréti társasházi lakásán a 70-es évekbeli polgári világot sirató szeánszainak világa. Ahol megfér egymás mellett az Édesvíz kiadó Angyal tarot-ja, Avilai Szent Teréz gondolatai, Eckhardt mester tanításai, az alkímia és az összehasonlító vallástudomány. Amikor Anna Baby Barlang című festményére nézek eszembe jut a már idős Szepes Mária tupírozott haja és hallom a hangját az Élet vize című meditációban a Youtube-ról, ahogy azt mondja „Aszklépiosz szentélye nyitott görög templom, négy oszlopon nyugszik, közepén oltár, márványának vakító fehérsége nagyon mélykék hellasi égbe rajzolódik…” Ő képes volt szintetizálni a misztikum felfoghatatlanságát a lakossági hétköznapisággal. Ezzel egy különös esztétikát teremtett meg, ami szerethető és ismerős giccsbe hajlik - akár egy hologramos szentkép - aminek hátoldalán az egyszerű pár soros ima elemi tudást és ráérzést rejt. Ilyen természetűek Anna képei (Belső várkastély), amiket egyszerre ihletnek a középkori misztikusok, mint Eckhart mester írásai vagy Avilai Szent Teréz belső várkastélya és a vidéki templombelsők napszítta műrózsái, a papír szentképek glitterglóriás mártírszentjei vagy egy emlékkép a misén hamisan Isten bárányát éneklő nagymamáról.
Anna egy ‘20-as években épült, premodern bérházban lakik, ami állhatna Róma külvárosában is. Ott van a műterme is, amiben egy lila búrájú szecessziós lámpa lóg, alatta falnak támasztott festmények. A szoba összhatása olyan mintha Huszárik Zoltán Szindbádjának egy szobabelsejében lennénk. A film enteriőrjeiben tolong a sűrűség: a színek, az ornamensek túlburjánzanak, mint a benne játszó karakterek. A film jelene Szindbád múltja, ami édes-bús, a könny- és rozmaringszagú szecessziós ‘70-es évek. Anna mediterrán sziklás tájaiban is utazhatna Szindbád, ha nem csak Herkulesfürdőig hajtotta volna a szívhalál. Erről Juraj Hertz, a cseh újhullám egyik kiemelkedő alakjának egy filmje jut eszembe. Hertz 1972-ben egy évvel a Szindbád után készített egy filmet Morgiana címmel. A főhősnők szintén a beteljesületlen szerelemtől és vágytól szenvednek, csak nem Budán, hanem az olasz tájban. A film képi nyelve szintén összeolvasztja a 19. század végi szecessziót jelenkora vizualitásával. Anna virágportréiban (Alkonyat rózsával, Virágzás) a film nőalakjait látom, akik óriási kalapjaikkal, habos ruháikkal sziklák szélén, árkádok és romok között szédülnek el fűzőikben túlzott boldogság- és halálvágyukban. A filmben két főhősnő van, ugyanaz a színésznő játssza mindkettőt, az ő kettősségükre, egymást kioltó személyiségükre épül a film konfliktusa. Ez az ellentét és a tükörkép feszültsége a különböző női aspektusok játékát idézi meg, amely Anna kerámiafiguráira is jellemző. Őket néha fizikailag is szétfeszíti a sok szerep és archetípus, amiket egyszerre kell megjeleníteniük, ilyenkor eltörnek a rájuk helyezett tálak és lapok súlya alatt vagy a tartó feszültségtől megpattan a mázazásuk. De miért is kéne dönteniük arról, hogy kik ők: szirének, gráciák, anyák, lányok vagy Kádár-kori lakótelepek főterén a díszkutak alakjai? Azt hiszem Annának sem kell megneveznie, hogy ő kicsoda: építész, aki egy nagy irodában néha csak nyílászárókat tervez naphosszat; vagy festő, aki szabadon elvágyódhat vizionárius tájakba, misztikus alkonyokba; vagy graffitis, aki lázadva a tilosban járhat az elhagyatott laktanyák szállásai között. Szindbád is csak annyit mondana végül: „Az a baj, hogy én annyit értek az élethez, mint egy gyerek.”
Táncos Anna építész, emellett fest, graffitizik és kerámiázik, és fél szemmel mindig kutatja az építészet fura formáit és az emberek furcsa dolgait. De ez mind összeér: ami inspirálja és ahogy alkot. Sokszor elvágyódik azokra a tájakra ahol Csontváry járt, ahol a föld még etruszk vázákat rejt, de őt nem a márvány hűs szépsége érdekli, hanem annak romjai, amin bandázó kamaszfiúk trappet hallgatnak. Őt nem a klasszikus Apolló torzó kiállított lábszára, hanem annak műanyag szuvenírje fogja meg. Őt nem az Il Gesu korabarokk homlokzata, hanem a Garbatella premodern kísérleti kertváros narancssárga homlokzatainak omló vakolata érdekli. Őt nem a posztmodern sztárépítészei, hanem De Chirico metafizikus festményei inspirálják.
Zsoldos Anna