Huminilowicz Vanda - Hand to mouth

a

Hand to Mouth

2024. november 27. – 2025. február 28.

Huminilowicz Vanda első önálló kiállítása a Rechnitzer Galériában.

George Michael ‘Hand to Mouth’ című dala az 1987-es ‘Faith’ című albumának egyik száma. A dal szövegének témái és üzenetei sok szempontból különböznek a lemez többi slágerétől, például a ‘Faith’ vagy a ‘Father Figure’ poposabb hangzásától. A ‘Hand to Mouth’ - szabadfordításban Napról napra - szövege mélyebb társadalmi problémákat feszeget és éles kritikát fogalmaz meg az amerikai álom mítoszával szemben.

Huminilowicz Vanda jelen kiállításra készített festményei, kerámiái és installációi indirekt módon reagálnak az illusztrációul szolgáló slágerben felvetett társadalmi egyenlőtlenségekre, össztársadalmi problémákra. Huminilowicz a napról napra jelenséget egyfajta körforgásként szemléli, mely létezésünk minden aspektusában jelen van. Míg a művész maga tudatosan megéli jelen korunk társadalmi, gazdasági, kulturális, filozófiai és spirituális nehézségeit műveivel ellenpontot állít e valóság(ok)nak. A magán mitológiai elemekkel tarkított, intenzív színvilággal és vizuális elemekkel operáló műtárgyak a maguk vadsága ellenére egyfajta megnyugvást hirdetnek egy olyan könnyedséget hozva, amely ellensúlyozza a ‘Hand to Mouth’ világában rejlő problémákat és félelmeket.

“So she ran to the arms of America
And she kissed the powers that be
And someone told me (someone told me)
That the gods believe in nothing
So with empty hands I pray
And I tell myself one day
They just might see me
They just might see me”

George Michael, 1987

Huminilowicz Vanda (1978) festményeinek leginkább szembeötlő vonása, hogy alkotójuk a festészethez nem mint lehetséges képalakotói eljáráshoz, hanem mint a művészeti kifejezés egyik legősibb, legösztönösebb formájához viszonyul. Ezért Huminilowicz táblaképei kapcsán nem is feltétlenül képekről, legalábbis a modernizmus során kialakuló autonóm képiség értelmében vett vizuális minőségekről beszélhetünk, hiszen e festmények értelmezése során szinte háttérbe látszik szorulni az az egyébiránt egyáltalán nem elhanyagolható kérdés, hogy vajon ezek a képek ábrázolnak vagy inkább kifejeznek valamit, netán éppen tanúskodnak valamiről, vagy éppen tudatosítanak valamit bennünk, és ezen keresztül – vizuális portálokként – kapcsolatot létesítenek egy másik világgal?

Mindez az archaikus vagy premodern képi tradíciók azon forrásvidékei irányába mutat, amelyhez ugyanakkor éppen a modern művészet kívánt visszatérni, legyen szó a fauvizmus, a kubizmus, vagy éppen a szuprematizmus ilyen irányú törekvéseiről. Éppen ezért, a képeket nézve nem is feltétlenül az az elsődleges, hogy absztrakt vagy figuratív tendenciák irányába sorolhatók-e, hiszen Huminilowicz festészetében e kettő egyazon esztétikai program két lehetséges végpontja csupán, ám sokkal hangsúlyosabbak e kontinuumban azok az átmenetek, ahol például egy alak vagy tárgy figuratív módon történő megfestése legalább ugyanannyi absztrakt, expresszívebb, tehát kevésbé ábrázoló, mint inkább kifejező jellegű festészeti potenciált foglal magában. Bizonyos képi felületein az organikus vagy biomorf absztrakció keveredik a kozmikus vagy épp kubista geometria formáival, miközben ugyanezen a képsíkon kirajzolódni látszanak egy antik váza, ismeretlen növények, ősi írásjelek, emberszerű arcok, alakok körvonalai is.

Ez a hibrid festészeti felfogás éppen ezért rendkívül karakteres, az olaj súlyos anyagiságát szinte meghazudtoló vibráló színpalettából kikeverve, az egyes színek közötti folytonos átmenetekben fogalmazódik meg. Vagyis Huminilowicz Vanda festményein sosincs semminek teljesen egyértelmű kontúrral lehatárolt alakja, hiszen e képeken minden folyamatosan egymásba szervül, az egyik a másikba sugárzik. A dolgok itt nem éles vonalak közé szorítva rajzolódnak ki, hanem valamiféle asztrális burokból, absztrakt színgradiensek rezgéséből tűnnek elő elementáris erővel.

Bár e festmények gyakran idéznek meg látomásos tájakat, mégsem az válik hangsúlyossá e képek kapcsán, hogy miféle képzeletbeli tereket evokálnak, hiszen itt valójában a művek anyagi és érzéki minőségei, a vaskos vakrámára feszített vásznon szinte tapinthatóvá váló ecsetnyomok zsigeri gesztusai, az olajfesték súlyos materialitása az, ami e képek vonatkozásában önálló jelenlétre és térre tesznek szert. És éppen ennek a törekvésnek a plasztikus műfajok irányába történő kiterjesztéseként értelmezhetjük Huminilowicz Vanda expresszív kerámiakísérleteit és vizionárius textilasszamblázsait is, amelyek így együtt a kortárs magyar és kelet-európai szcéna egyik legösztönösebb és legautentikusabb képzőművészeti pozíciójaként értelmezhetőek.