CSAPÓ Júlia (1999) festészeti munkásságának középpontjában az emberi és nem-emberi világ közötti összetett kapcsolatrendszer vizsgálata áll. A kortárs tájkép újraértelmezéséből kiindulva az utóbbi években egyre inkább az észlelés és a megismerés lehetőségei, valamint korlátai foglalkoztatják. Műveiben arra keresi a választ, hogy létrejöhet-e valódi kapcsolat emberi és nem-emberi létezők között, és ha igen, milyen formában tapasztalható meg ez a viszony.
Festményei különböző vizuális és gondolati források találkozási pontjai. Geológiai és biológiai jelenségek, digitális képi rendszerek, személyes élmények, szubjektív érzetek, mitikus történetek és filozófiai elméletek rétegződnek egymásra bennük. A festészet médiuma lehetőséget teremt számára arra, hogy az absztrakció, a valóság és a fikció különböző szintjeit egymás mellé helyezve új kapcsolódási formákat hozzon létre, miközben reflektál a világ reprezentációjának kulturálisan meghatározott mintázataira.
Munkáira jelentős hatást gyakorolt Hartmut Rosa rezonanciaelmélete, amely szerint az ember és a világ közötti ideális kapcsolat nem az uralmon vagy a teljes összeolvadáson alapul, hanem egy kölcsönös megszólításból és válaszból álló viszonyon. Ez a gondolatmenet festményein áttetsző, a tájjal kölcsönhatásba lépő alakok formájában jelenik meg, amelyek egyszerre merülnek bele környezetükbe és őrzik meg saját elkülönültségüket. Az emberi alak és a különböző természeti terek találkozása visszatérő motívum műveiben: a víz, a barlang vagy más természeti képződmények olyan köztes zónákként jelennek meg, ahol a nem-emberivel való találkozás lehetősége megnyílhat.
A festményeken gyakran feltűnő rózsaszín, lila vagy kékeszöld, membránszerű testek a testen keresztüli, taktilis és szomatikus tapasztalás jelentőségét hangsúlyozzák. Ezek a formák olyan érzékelési módokra utalnak, amelyek túlmutatnak a világ objektív megismerésének igényén, és az érintettség, a kölcsönös függőség, valamint az érzéki kapcsolódás tapasztalatát helyezik előtérbe. Műveiben a harmónia iránti vágy és a bizonytalanság érzése egyszerre van jelen: az ember és környezete közötti kapcsolatot az elidegenedés és az egymásrautaltság kettősségén keresztül vizsgálja.
A Rechnitzer Galéria kiállítása három fiatal alkotó munkáit állítja egymással dialógusba – a már korábban a galériában bemutatkozó KÁLÓCZY Eszter mellett CSAPÓ Júlia és KLING Emma munkái először láthatóak a galériában. Festményeikben, képtárgyaikban és installációkban a kint és a bent különböző értelmezései kerülnek párbeszédbe: a belső, szubjektív terek folyamatos feszültségbe lépnek a külső, objektíven leírható és megismerhető környezettel.